Virtuális kiállítás: milyen, ha jó - és milyen, ha nem?

A belsőépítészettel foglalkozó neves nemzetközi szaklap, a Frame újságírója, Peter Maxwell véleményezte a virtuális kiállításokat. Egyszerre szakmai szemmel, mint dizájnszakember, és mint művészet iránt érdeklődő laikus. Észrevételeit érdemes megfontolni annak, aki virtuális túrát készít múzeumában. A következőkben kiemeltük a lényeges pontokat a cikkből, eredetije itt elérhető:

“Ha szétnézünk a virtuális térben és az online folyóiratok cikkei között böngészünk, úgy tűnhet, épp a művészet és műtárgyak online fogyasztásának forradalma zajlik, a világ egyik leglátogatottabb múzeuma, a British Museum oldalának március óta nő a népszerűsége, az Art Basel digitális nézőtermeket fejleszt és a Hauser & Wirth galéria is előrukkolt első, kizárólag digitális kiállításával, ami Louise Bourgeois rajzgyűjteményét mutatja be. 

Azok a múzeumlátogatók, akik a fent említett oldalakat még nem látták, valószínűleg csalódni fognak. Nekem mindenesetre ilyen érzésem volt. Egy oldal, ahol bélyeg méretű képekre kattintva megjelenik a műtárgy nagy felbontású képe, az nem virtuális kiállítás. Ez legfeljebb az online áruházak látványvilágának átültetése a múzeumok világába, és pláne nem egy valóságos kiállítás virtuális értelmezése. 

Vatikán Múzeum, Vatikánváros, fotó: Frame

A digitalizálás nem mellékes projekt, hanem a művészettel való kapcsolat egyik alapja

Természetesen a műalkotással való élő kapcsolat soha nem lesz teljesen reprodukálható, függetlenül a technológiai fejlettség és kifinomultság szintjétől. Amit azonban a legjobban hiányoltam, az a térbeliség hatása volt. A belsőépítészet kulcsfontosságú tényező a művészet élvezete szempontjából. Néhány múzeum és galéria szerencsére évek óta a gyűjteményük mellett az intézmény belső tereit és próbálja digitalizálni. Mindezidáig a virtuális kiállítás készítése sok helyen mellékes szempont volt, amit részben az akadálymentesítés és a hozzáférési szempontok indokoltak, és nem a művészet élvezetét nyújtó, komoly lehetőségként gondoltak rá. A jelenlegi körülmények között azonban a múzeumoknak ez az egyetlen “showja”, és egyben a művészetközvetítés csúcsa. De működnek, és ha igen, kinek?

British Museum, London, fotó: Frame

Bár a kínálat intézményenként eltérő, mindegyik kiállítás hasonló alapelven működik. A belső tereket nagy felbontású kamerával, 360 fokban rögzítik, amitől a néző úgy érzi, hogy a terem egyik fix pontján áll, innen ráközelíthet egy-egy műre. Ennek alapvetően van értelme, de a lehetőségek korlátozottak.

Csak kattintgatunk, de nem látunk semmit?

Az egyik legnagyobb amszterdami attrakció, a Van Gogh Múzeum (VGM) digitális csarnokaiban való barangolás különösen tanulságos, mert ezeket a Google Arts and Culture készítette, ami a világ 1200 legnagyobb múzeumait mutatja be. A Google galériában belüli navigáció mindenki számára ismert, aki használt már Google Térképet, mivel a felhasználóknak egérrel kell keresniük a célpontokat. Ez jól működik egy közúti rendszerben, ahol a forgalom haladási iránya előre van meghatározva, de kevésbé egy galéria nyílt terében. Emiatt az oldalon több percet töltünk értelmetlenül a múzeum előcsarnoka körüli kattintgatással, mielőtt kitalálnánk, hogyan tudjuk folytatni a túrát, hacsak nem előbb feladjuk.

A kamera elhelyezése kulcsfontosságú

Ha a kamerát éppen egy adott műtárgy elé helyezik el, akkor könnyen megtekinthető lesz, de bármi, ami távolabb, egy ferde szögben helyezkedik el a kamerához képest, már nehezen kivehető. Ami a belső teret illeti, noha a VGM esetében ez természetesen nem figyelemre méltó, a sok panoráma kép összefűzésével létrejött torzulás a legjobb esetben zavaró, rosszabb esetben egyenesen szürreális. A perspektíva ferde, a bútorok megduplázódnak és furcsa alakzatok jelennek meg látóterünk perifériáján.

Azzal dolgozzunk, amink van

A Courtauld Gallery virtuális kiállításában elsősorban festmények, rajzok és nyomatok találhatók, amiket a termekben sűrűn, egymás mellett lógnak. Ennek előnye az, hogy a néző egyszerre több művet fogadhat be- ideértve az épület neoklasszicista építészetét is - minimális navigációval anélkül, hogy szem elől tévesztené a kurátori koncepciót. Röviden: a kiállítás éppen azért hatásos, mert nem próbálja meg pontosan visszaadni az élő galériaélményt, hanem inkább a technológia keretein belül marad és az intézmény erősségeire épít.

Courtauld Gallery, London, fotó: Frame

Nem mindenkinek van otthon VR szemüvege

A 360 fokos kép azonban továbbra is alapvetően kétdimenziós kép, így a térhatások korlátozottak. A British Museumot központi tere és a látványos üvegtető nyújtotta hatás nem jön át igazán. A legtöbb virtuális látogatót talán ezért vonzzák a miniatűr képekből álló galériák. Vannak jobb példák: így a Smithsonian Beyond The Walls projektje és a Dslcollection játékos múzeuma, amik VR technológiát használnak. 

Smithsonian American Art Museum, fotó: Steampowered

De ehhez felszerelés kell, vagyis nem mindenki tud hozzáférni, és a promóciós videókon alapján nem nyújt sokkal többet, mint ami az átlagos böngészőn keresztül elérhető. Tekintettel korlátozott sikerre, a virtuális kiállítás megtekintéséhez szükséges idő- és költségvállalásra, ezek a virtuális élmények nem jelentenek gyors megoldást olyan múzeumok számára, amik hozzáférést akarnak biztosítani a nézőknek... és még nem beszéltünk azokról a nehézségekről, amit a szobrok bemutatása jelent. 

Régi médiumhoz csak egy új ötlet kell

Talán a válasz abban rejlik, hogy egy már bevált médiumot kreatívabban használunk. Érdekes, hogy amint bezártak a múzeumok, és talán a fent említett virtuális kiállítás hiányait felismerve a Van Gogh Múzeum elindított egy alternatív múzeumi túrát. A YouTube csatornájukon elérhető hét, gondosan koreografált film a múzeum különböző helyiségein keresztül kalauzolja a látogatót zene kíséretében. Ez nyilván egyfajta vezetett módszer a művészet és a tér megtapasztalására, ám az érzés egyben természetesebb is. A kamera mozgása nem egyezik meg a valós mozgással, a stabil kép testetlenül mozog a helyiségekben. De az a mód, ahogyan a kamera átsiklik festményeken, alkalmanként megállva és ráközelítve egy portréra, majd újra visszahúzódik, sokkal jobban visszaadja a tárgyak közelségét, az általuk nyújtott élvezetet, mint a staccato-szerű ugrások és a zoomolás. Adjuk hozzá környezeti tényezőket, például azt, hogyan képes a videó megragadni a fény és az árnyék játékát, a tér dinamikáját,  miközben áthalad rajta, és az eredmény egyből szintekkel jobb.

Linearitásuk ellenére az ilyen filmek nagyobb szabadságot adnak ahhoz, hogy elmerüljünk a “múzeumlátogatásban”, mint ha folyamatosan küzdenünk és kattintgatnunk kellene a felületen, hogy megtalálják a legjobb nézőpontot. A Google Arts and Culture célja, hogy lehetővé tegyék a művek felfedezését anélkül, hogy beavatkoznának abba, mit nézünk vagy árnyalnák az értelmezésünket. Ennek az állítólagos semlegességnek az ára azonban egy olyan rendszer, ami a néző számára ugyan felkínálja a választás lehetőségét, de csak igen korlátozottan, és közben lemond arról, hogy megmutassa a művek és az azok otthonául szolgáló épület kapcsolatát."

 

 

 

Országos
Muzeológiai Módszertani
és Információs Központ