A Ludwig Múzeumban megrendezett MAPS Szimpózium kétnapos előadás sorozatát ezzel a kérdéssel indította el Nathalie BACHAND, kanadai független kurátor. A felvetés jogos, de senki sem adta meg az egyértelmű, könnyen definiálható választ, hanem inkább az internet gyors változását és az ott található művészeti értékek és múzeumi tartalmak múlékonyságát taglalták a világ minden tájáról érkezett kurátorok, kutatók, művészek és elméleti szakemberek. Ami biztos, az időalapú művészetet eladni is nehéz dolog, nemhogy megőrizni! Formátuma lehet video, performance, computer grafika vagy egy programozott effekt, azaz bármilyen médiaművészeti munka, ami más módon veszi igénybe a néző idejét, mint a festmény, a szobor, a grafika vagy az épület. Míg utóbbiaknál a nézőtől függ, mennyi időt szán a műre, az időalapú formánál a befogadás alapvető feltétele, hogy a néző erre határozott időtartamot szánjon saját személyes idejéből, ami alatt a művet feltárja, meghallgatja, megnézi (Art Magazin online). És bár már közel 50 éve gyűjtik ezt a típusú alkotást, még mindig nagyon kevés múzeum és gyűjtemény tudja, hogyan kell ezt megőrizni az utókornak.
A digitális fenntarthatóság szoros összefüggésben van azzal a folyamattal, ahogy a megpróbálják a web- és/vagy komputer-alapú média munkákat megőrizni és az utókornak is láthatóvá tenni. Annet DEKKER, az amszterdami egyetem tanára Dragan Espenschied, médiaművészt idézte: „a digitális kultúra tömegkultúra, (és) sokkal inkább egy gyakorlat, mintsem tárgy, ezért a műtárgyaknak is a kortárs digitális kultúrában használható, elérhető dolgokká kell válniuk.” Ezt az elvet követve lehetne digitálisan fenntartható műveket létrehozni és elkerülni a megőrzésben rejlő paradoxont: miközben megmentjük értékeinket az utókornak, közben a megőrzés érdekében számos új műszaki eszközzel és a módszerek frissítésének szükségességével megterheljük az infrastruktúrát és ökológiai környezetünket is. Szerinte a digitális művészet kihívása, hogy a technológiák és a kódok elavulnak, hogy függenek a kereskedelmi szereplőktől is, hogy be kell ágyazódniuk nagyobb hálózatokba, hogy a hardwarek és szoftverek fenntartása nagyon idő- és pénzigényes, és hogy új verziókká alakulhatnak a „tárolásuk” során, ezért nehéz már definiálni, hogy miből is állt az eredeti alkotás.
Gondolhatnánk, hogy a VHS kazetták óta a digitális forradalomnak köszönhetően a megőrzés és közzététel nem olyan nagy kihívás, ha nem számolunk azzal, hogy mivel kortárs alkotásokról van szó, minden egyes műnél az alkotó hozzájárulását is meg kell szerezni. Joanna PHILLIPS, aki Düsseldorfból érkezett, korábbi munkájáról mesélt a new yorki Guggenheim gyűjteménynél, ahol három médiaművész alkotását kellett úgy archiválni, hogy a mai kor embere is meg tudja nézni a maga teljességében. A Java applikációk és Flash programozás újratervezése mellett az alkotók ars-poeticájának figyelembevétele is a folyamat része volt. És alapvetés volt, ha a művész ragaszkodik a formátumok megőrzéséhez, a kódok szövegezéséhez, mondván, hogy azok is az önkifejezésük részét képezik, akkor azt maximálisan tiszteletben kell tartani. Vagy azt a művészi attitűdöt is el kell tudni fogadni, amit a tavaly elhunyt, Brnoból származó, de Amerikában alkotó Woody VASULKA vallott, aki azt tervezte, hogy a Second Life internet alapú játék távoli szerverén kódokká alakítva őrzi meg munkásságát, hogy meg lehessen osztani az egész emberiséggel.
A konferencia ünnepélyes pillanata volt az első estén zajlott megnyitó, WALICZKY Tamás újmédia művész munkáiból, Képzelt Kamerák címen. A Hong Kongban élő művész kiállításon szereplő munkái a 2019-es Velencei Biennále magyar pavilonjában szerepeltek, képviselve Magyarországot. A szimpózium programja másnap az ő előadásával kezdődött, ahol elmagyarázta, hogy ezek, a monochrom, komputergrafikával kivitelezett kamerák mind egy-egy létező, analóg szerkezet továbbgondolása (fotókamera, projektor vagy sztereó-képnézegető). Ihletői a gyerekkorában, édesapja műhelyében látott kamerák, melyek mechanikai precizitása és szerkezeti ötletessége mindig is foglalkoztatta.
A második napi program egyik központi témája a szerzeményezés volt. Marion CRICKtől, a Victoria & Albert Museum Gyűjteménymenedzsment osztályának vezetőjétől máig számos kolléga kérdezi meg, hogy ezekből az új művészeti alkotásokból mi az, amit gyűjthető és egyáltalán, mit kell gyűjteni. Erre ma már számos törvény, útmutató (az Egyesült Királyságban pl. a National Heritage Act, az ICOM vagy a Museums Association) igyekszik választ adni, azonban a végső döntést minden esetben az intézménynek kell meghoznia, természetesen az említett dokumentumok és a tapasztalatok alapján.
Bár az első digitális mű 1968-ban került múzeumi gyűjteménybe (MoMA) és rá egy évvel Európa is követte (V&A), azok még fizikai verziójukban maradtak meg. Az ezzel foglalkozó szakembereknek még ötven és távlatában is folyamatos kihívásokkal kell szembenézniük, mint például, hogy hova is kerüljön a digitális alkotások gyűjteménye és, hogy milyen kockázatai vannak egy-egy kölcsönzésnek.
Flaminia FORTUNATO jelenleg a new york-i Brooklyn Museum Andrew W. Mellon ösztöndíjas munkatársa, ezt megelőzően pedig a MoMA-ban dolgozott, ugyancsak ösztöndíjjal. Előadásában kiemelte, hogy a digitális művek gyűjtésekor elemi fontosságú egy bizalmi viszony kialakítása az alkotóval. Ennek érdekében a gyűjteményezést beszélgetések, interjúk előzik meg, melynek keretein belül igyekeznek választ kapni minden olyan kérdésre, ami később befolyásolhatja a mű kiállítását, restaurálását stb. Ehhez persze fontos a megfelelő állapotfelmérés és alapos dokumentáció is. Munkája során arra törekszik, hogy mindent megértsen a mű születésével kapcsolatban, ami abban is segíthet, hogy a hordozót, a forráskódot vagy esetleg az élményt érdemesebb-e gyűjteni.
A neves külföldi szakemberek mellett természetesen több magyar előadót is hallhatott a közönség. PETERNÁK Miklós, a Képzőművészeti Egyetem professzora prezentációjában a web, mint a fenntartható igazság helyét boncolta, majd vendégelőadója, ZICS Brigitta a Ludwigban „THE DEAD WEB – THE END” kiállításon szereplő interaktív művéről beszélt. A német ZKM kurátora, NOLASCO-RÓZSÁS Lívia folyamatban lévő projektjeit ismertette, melyek közül az egyik a „Beyond Matter” munkacímet kapta. Pusztán véletlen, vagy a 2021-re bejelentett, azonos című MAPS konferencia központi témája is ez lesz?
A szakmai programot az esemény szervezője és menedzsere, a Ludwig Múzeum munkatársa, KÓNYA Béla Tamás zárta, aki a kor folyamatosan változó kihívásainak szemléltetésén keresztül átfogó képet adott a 21. századi múzeumok stratégiai szükségleteiről. Kíváncsian várjuk a 2021-es konferencia programját, hisz egyértelműen van még miről beszélni.